Interjú Kovács Gergely művészettörténésszel
1988, Budapest
e-mail: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
Mikor kezdtél el foglalkozni az elektrográfia műfajával?
Számos impulzust, egyes művészek munkássága, életműve iránti érdeklődést követően a 2012-es Art Market revelatív erővel hatott. Ekkor publikáltam először elektrográfiai témában; a MET „standját” igyekeztem bemutatni és művészettörténeti szempontokat figyelembe véve vizsgálni.
Hogyan határoznád meg az elektrográfia fogalmát?
Christian Rigal és Bohár András meghatározását összehozva: mindenféle elektromos eszközzel mint „alkotó szerszámmal” való művészi produkció.
Miért szereted ezt a műfajt?
Főleg a rendkívül szűk mezsgye miatt, amelyen – minden szempontból – mozog. Mindig valahol félúton: festészet és fotó, fotó és grafika, alternatív és tradicionális között. Ez adja számomra a legfőbb értékét. Ettől izgalmas és egyedülálló.
Milyen szerepet tölt be az elektrográfia a hazai művészeti szcénában?
Úgy látom, az elektrográfia egyre inkább képes a „hagyományos” művészeti szcéna némely szegmenseinek befolyásolására és részleges újrainterpretálására, ami véleményem szerint az egyik legfontosabb távlati célja lehet. A műfaj emellett a társadalom szempontjából is igen fontos szerepet tölt be, hiszen általa lehetségessé válik az informatikai eszközök és a hozzájuk kapcsolódó kommunikációs csatornák alkotta cyber tér időtálló tartalommal való megtöltése.
Létezik-e különbség a digitális és a hagyományos módon létrejött műalkotások befogadása között?
Részint épp az előző válasz második felében foglaltak miatt több szinten és több tekintetben is különbözik egymástól a digitális, valamint a hagyományosabb műalkotások befogadása. Mikor az ember kap egy e-mailt, melynek csatolmányából megnyitja a „frissen” készült művet, az nyilván nem ugyanaz, mint mikor elmegy a múzeumba megnézni az eredetit. Más a befogadás közege, mások annak körülményei. Bizonyos határok, ha nem is elmosódnak, de megkérdőjeleződnek. Más lesz az akció és a reakció; mindkettő felgyorsul. Ahogy az interakció is közvetlenebbé válik. Számomra ez adja az elektrográfia befogadásának reprodukálhatatlan sajátosságát. Nem is szólva az alkalmazott jel- és eszközkészletről, melynek gyakran hétköznapibb jellege komoly kihívás elé állítja az alkotót is és a befogadót is.
Mikor lettél a Magyar Elektrográfiai Társaság tagja?
2013-ban.
Miért fontos számodra ez a tagság? Mit adott a Társaság neked?
Egyfelől a művészet, a kulturális értékek iránti egyéni és kollektív felelősségvállalás miatt. Úgy gondolom, a MET e tekintetben (is) példaértékű munkát végez, hisz egy olyan műfaj reprezentálását vállalta magára, amelyet a legmagasabb szinten kizárólag ez a viszonylag szűk közeg képes teljesíteni. Másfelől, mert a műfaj többrétű mivoltából kifolyólag olyan művészeket ismerhettem meg, akik helyenként nagyon különböző módon, eltérő művészi felfogás- és látásmóddal, más és más elméleti filozófiai háttérrel dolgoznak. Ez a rendkívül széles spektrum inspiratívan hat mind a befogadás gyakorlatára, mind a témával kapcsolatos elméleti reflexióra.
Melyek a legfontosabb írásaid ebben a témakörben? Hol olvashatjuk el ezeket?
Több kiállításmegnyitó szöveg némileg módosított, „szerkesztett” változatát közölhettem, többnyire az Új Művészet online felületén, melyekben a MET számos művészének munkásságáról, aktuális egyéni vagy csoportos kiállításáról írhattam. Az átfogóbb elemzések, terjedelmesebb elméleti munkák közül számomra kiemelkedő fontossággal bírnak a Lux Antal és Kecskés Péter művészetével foglalkozó publikációk a Balkon vagy épp a Képírás hasábjain.
Kedvelt elektrográfiai alkotása:
Kecskés Péter: Hádészi lejáró (2012, digitális print)
